Pillanatok

Ebből állnak az óráink, a napjaink, az életünk. Apró emlékekből, kicsiny mozdulatokból, tettekből. Pillanatokból, melyeket elfelejtenék, vagy örökre megjegyeznénk, melyek a szívünkbe vésődnek vagy elszállnak, mint a madár.

Léteznek rossz pillanatok, olyan percek, melyeket a legszívesebben végleg kitörölnénk az emlékezetünkből. Egy nap, egy kimondott szó, egy tett.

Azonban a rosszak mellett jókkal ugyanúgy találkozhatunk. Nem tartanak tovább pár másodpercnél, percnél, mégis többet érnek mindennél. Emlékek, melyek szívünkbe gravírozva maradnak velünk életünk során, olyan pillanatok, melyek biztonságot nyújtanak a nehéz időkben, mosolyt csalnak az arcunkra és segítő kezekként terelnek, hogy túljussunk a rossz dolgokon.

     Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

    Másnap reggel elértem egy húsz perccel előbbi 185-öst, így a suliba is egész korán beértem. A metrók pontosan futottak be az állomásokra, alig kellett várnom. Az emberek ugyanolyan sietősen igyekeztek a munkába, mint tegnap, az utcák ugyanúgy a türelmetlen sofőrök dudálásától voltak hangosak.

  Az időjárás sem változott. Az eső még mindig ömlött, hideg is volt. London borús utcáit egyedül a színes esernyők vidították fel és azok is csak távolról. Minden változatlanul… egyhangú volt.

  Egy valami azért változott. Mindenben a fényt láttam.

  Az eső számomra nem csak a ború volt, ahogyan a szürke ég sem. Tudtam, hogy felhő mögött ott a Nap, mely úgy tűz, hogy már szinte éget. Igazából persze nem lehetett látni, de ott volt, a felhő másik oldalán mindig süt a Nap.

  A rohanó fővárosban nem a maximalista embereket, hanem a küzdő, harcoló személyeket, amint meg akarják állni a helyüket, de nem azért, hogy ők legyenek a legjobbak, csak hogy ne legyenek a legrosszabbak. Hiszen… ki szeret utolsó lenni? Siettek, de csak hogy lépést tartsanak a világgal. Mindenkit magam elé engedtem, félre álltam, ha ideges tekintetek vizslatták az órájukat, hadd rohanjanak. Egyszer rájönnek, hogy a vesztést nem kudarcként kell felfogni, hanem egy akadályként, mely arra ösztökél, hogy következőleg jobbak legyünk. Ezek az akadályok formálják a személyiségünket, a tűrőképességünket.

  Mosolyogva vettem tudomásul, hogy én sem késtem el. Hét óra negyvenegy perckor már a harmadik emelet háromszázhármas termében várakoztam Ms. Gale órájára. Hollyn, Sandyn és Amyn kívül egy ismerős arcot nem láttam a teremben. Ms. Gale egy ötven körüli, őszülő nő volt. A rendfenntartás nem azok közé a dolgok közé tartozott, amit tehetségesen csinált. A geometriát addig magyarázta, míg meg nem értettük, de hiába szólt rá a három lányra, hogy maradjanak csöndben, ők előszeretettel csevegtek tovább. Én voltam az üzenet küldönc, ugyanis előttem Holly és Amy ültek, mögöttem pedig Sandy. Komoly témáról aligha akadt szó, első a pénteki buli volt, az hogy ki mennyire itta le magát a hétvégén, na és persze ki kivel jött össze. Számukra az élet tényleg egy habos torta volt, bár… aki nem néz körül és csak a maga nézeteinek él, annak valószínűleg semmi rossz sincs az életében. Hátat fordítok a sötét dolgoknak és nem gondolok rájuk. Szép kis filozófia, de csak egy ideig, ugyanis valamikor… ez visszacsap.

  Míg az üzeneteket közvetítettem két egybevágóság és hasonlóság fogalma között, elgondolkoztam a gimnáziumi társadalom témán, amit Sam mondott. „Csak túl kell élni és utána nem szabad a régi sebeket nyalogatni, hanem az élet annak a szakaszára kell koncentrálni, amely már igazán számít.” Na de hogyan verhetné ki az ember a fejéből azt a sok fájdalmat, amely az eddigi életét kitöltötte? Attól, mert felnőtté válunk, még nem kezdünk új életet. A gyerekkor alapozott meg mindent! Nem lehet csak úgy megnyomni a TÖRLÉS gombot és újra kezdeni…

  Ahogyan ezen törtem a fejemet, rájöttem, Sam sem hiheti, hogy ez ilyen egyszerű. Ő csupán csak reménykedik. Abban, hogyha elkerül innen, akkor szebb idők várnak rá, a felhőket elfújja szél és meglátja a Napot.

  A gyengébbek és sérültebbek számára két verzió létezik.

Egy, miszerint a rossz pillanatokban elég arra gondolni, hogy a felhő másik oldalán is mindig süt a Nap. Nem abban reménykednek, hogy meglátják a Napot, csupán a gondolat, hogy valahol ott van, megnyugtatja őket.

És van egy második is, melyet azok az emberek vallanak, akik szerint a Nap egyszer előjön a felhők mögül. Nem érik be azzal, hogy ott a Nap, ők látni is akarják.

  Nekem elég, ha a borúsabb napokon az égre nézek, és arra gondolok, a felhő másik oldalán ott a forró égitest. Sam pedig abban reménykedik, hogy egyszer meg is látja azt.

  Saját gondolatmenetem akkor ért véget, mikor meghallottam a csengőt. Összerezzentem, de nem a félelemtől, hogy mi vár rám a folyosón, azt már tudtam.

  Bex az ajtónál várt rám, hogy lesétáljunk a második emeletre. Nekem angol irodalom óra következett, neki pedig földrajz. A harmadik emelet végében feltűnt pár gyertya pislákoló fénye,fényképek és dőlt betűs szövegek bekeretezett papírokon.

- Azok mik? – kérdeztem a folyosó üres részére mutatva.

- Az ott a háromszázhuszonhetes terem, ahol Claire-t megölték. – felelte halkan.

  Feljajdultam a gondolattól, milyen látvány fogadhatna oda bent.

- Menjünk oda! – kértem.

- Csak megemlékező hely.

- Éppen azért! – mondtam, majd határozottan indultam előre.

  A folyosó ezen vége csak ablakokból állt, a gyertyafényei alig látszódtak a világosságban. A terem mellett a sarokban egy kis asztal volt felállítva. Rajta három kép, mely a három áldozatott ábrázolta, alattuk egy-egy idézet és egy nagy, bekeretezett papíron pedig vélemények, melyeket az osztálytársak nyilvánítottak ki róluk. Természetesen csupa pozitív. A képek körül kis üveg pohárkákban gyertyák emlékeztettek az elhunyt lelkekre.

  Az első képen Nina Britt volt található. Egy mosolygós, hosszú fekete hajú, napbarnított bőrű lány volt. Szívesen vágytam volna olyan génekre, amelyekkel ő rendelkezhetett, hiszen ki az, aki az esős Londonban is olyan tud maradni, mint aki most jött a strandról? Ha valaki ránézett képre, sok kérdés felmerülhetett benne, de az, hogy miért járt vele Sam, nem tartozott ezek közé. Egy makulátlan, gyönyörű lány volt.

„Élt 1993. július 4. – 2008. július 15.”   Ez állt a képére írva, alatta pedig egy idézet tőle, a mottója. „Az élet egy busz útvonal, mi pedig a buszon ülünk. A jármű olykor megáll, vannak, akik felszállnak, vagy csak várakoznak a tovább indulásra, de egyszer mindenki kiszáll. Jön egy megálló, mely egyes személyek számára a végállomás, ahonnan már nem megy busz tovább.” Lehet, hogy nem egy író, költő tollából származik, az üzenet mégis… minden emberhez eljut.

  A második kép Mary Littert ábrázolta. Egy szőke, hullámos hajú lány volt, gyönyörű arcvonásokkal, kicsit komolyabban festett, mint Nina, de nála sem volt kérdés, vajon hogy járhatott Samuel Downnal. „Élt 1993. január 17. – 2008. augusztus 30.”. Másfél hónappal halt meg Nina után, alig telt el egy kis idő a két tragédia között. A képe alatt Thomas Campbelltől állt egy idézet: „Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg.”

Egy lány, aki halála előtt még egy nemi erőszaknak is ki lett téve. A szemeim könnyel teltek meg, hamar elérzékenyültem, pedig a harmadik képet még szemügyre se vettem, melyen Claire Band, a barnás-szőke vállig érő hajú lány volt található. Rögtön a szemére fókuszáltam, amely olyan üvegkék volt, mint a színtiszta óceán. Gyönyörű, mosolygós lány volt ő is.

„Élt 1994. március 23. – 2008. november 29. Kitűntetést érdemel bátorságáért és vakmerőségéért.” Ez a felirat elgondolkodtatott. Mary nem érdemli meg ugyanezt? Hiszen ő is járt Sammel, a történtek ellenére is, sőt! Őt még meg is erőszakolták.

A fényképe alatt Oscar Wilde-tól szerepelt egy idézet, miszerint „A gyáva ezer halált hal, a bátor csak egyet!”

  A csupa pozitív vélemény mind „protonoktól” származott. „Szép, okos, jó fej, segítőkész, megértő” Nem voltak olyan szépek, mint az idézetek, inkább csak egy szavas „kényszerből” írt dicsérő tőmondatok voltak. Ez kicsit elvett az asztal szépségéből és meghittségéből.

- Ez borzalmas.

  Csak ennyit tudtam kinyögni, majd letöröltem a könnyeimet.

- Az. A terem pedig még mindig zárva. Csak néha nyittatja ki a rendőrség. A hírek szerint minden úgy van, mint a gyilkosságkor, csak a holttest nem fekszik a padlón. Vér mindenütt… a falak magukba szívták a lány kiáltását… az iskolának ezen része csendes és nyugodt. Soha, senki nem beszél itt hangosan.

- De miért jönnek ide a hatóságok? – kérdeztem.

- Senki sem tudja, azt mondják, szigorúan bizalmas.

- A nagybátyám, Martin Werms rendőr, itt a közelben van a rendőrtiszti iroda. Majd megkérdezem.

- Semmilyen információt sem fog kiadni, de te tudod…

  Magasba emelte a kezeit, jelezvén, rám hagyja a dolgot. A gondolataimat egy újabb csengő szakította félbe.

Bex-szel lerohantunk a lépcsőn a második emeletre, a következő óránk együtt volt, így megbeszéltük, most az ő terme előtt találkozunk.

  Beültem angol irodalom órára, de nem tudtam koncentrálni. Beszélni nem lehetett, Ms. Paisley nagyon szigorúan vette, ha valaki párhuzamosan jártatta a száját vele, de éppen ezért, az óra tökéletes volt arra, hogy némán bámuljak ki az ablakon és elmerüljek a gondolataimban.

  Meglepő módon egyre csak a gyilkosságok foglalkoztattak. Nem fért a fejembe, hogy hogyan csöppenhettem ilyen szörnyűségek közé. Sorozatgyilkosság? Ki képes ilyenre? És a lányok? Miért pont ők és miért pont Sam? Sam, aki, ártatlan kis telt mosolyával az élet minden pillanatát képes szebbé tenni és megnyugtatni.

  Rengeteg kérdés kavargott a fejemben és azt vettem észre, hogy egy dologra nem is gondolok. Hogy Sam lenne a gyilkos? Kizárt dolog! Alig ismerem, de mégis, száz százalékig megbízom benne, ami nem lehet véletlen. Azt hiszem.

  Az informatika óra Bex-szel nem verte ki a fejemből a gyilkosság témát, sőt! Amikor csak tudtam, előhoztam.

- Voltak Samnek ellenségei? – kérdeztem halkan.

- Szerinted? Aki proton, azt mindenki utálja, ha nem is vállalják föl, hogy nyugodt életük lehessen. Valószínűleg Samet is mindenki utálta.

- Tett ő valami különösebb rossz dolgot? – vallattam tovább.

- Nem. Ő a protonok között is némább volt. Sokszor ült egyedül, csak bámult ki a világba és nem foglalkozott a többiekkel. Ő nem kötözött a WC-hez senkit, nem alázott meg senkit, ha erre gondolsz.

- Oh. De akkor meg miért ő?

- Te… álljunk meg egy szóra… mindjárt hozok egy vallatólámpát és belevilágítok a szemembe! Miért érdekel ez téged annyira?

- Mert nem értem! Nem tudom, milyen volt itt a helyzet, míg nem éltem itt és nem fér a fejembe, hogyan gyilkolhattak itt egyik napról a másikra. – háborogtam.

- Ha ez megnyugtat, senki sem érti. Sam más volt, nem olyan feltűnően, de más. – vonta meg a vállát.

- Na ez az! Ha nem tartozott teljesen oda, akkor… miért pont az ő barátnői?

- Felesleges rejtélyeket csinálsz magad körül. Szerinted? Más volt, ami vall arra, hogy ő legyen a gyilkos. Biztos, amikor az ablakon bámult ki, a gyilkosságokat tervezgette.

  Bex hangjából gyűlölet áradt.

- Az a baj a londoniakkal, hogy mindenen túl hamar továbblépnek. Rögtön a legelső tényt kézpénznek veszik.

- Na jó. Ha eljuthatsz A pontból B pontba, két útlehetőség van, akkor nem a rövidebbet választod? Az a baj a magyarokkal, - a hangja cinikusan utánzott, - hogy mindent túlbonyolítanak. Nick jól mondta, majdnem teljesen biztos, hogy Sam a gyilkos, de ezzel már nem foglalkozunk. Amíg nem jár senkivel, nincs jóban senkivel, akkora veszély nem fenyeget.

- Na most kimondtad, itt az ellenérv! Szerinted, miért nem tartja a kapcsolatot senkivel, ha ő a gyilkos? Hát miért nem gyilkol?

- Túl feltűnő lenne. – vonta meg a vállát ismét.

- Tényleg túl egyszerűek vagytok! – feleltem felemelve a hangomat.

- Rebecka Gardner! És… maga meg kicsoda? – nézett felém Ms. Stewart.

- Laura Malosi. – kukucskáltam ki a gép mögül, hogy lássam az arcát.

- Á, az új lány. Maradjon csöndben, hogy csak a billentyűzetét és az másodpercmutató kattogását halljam, rendben?

- Természetesen, elnézést.

  „Új lány”. Úgy látszik, a tanároknak is csak egy újonc vagyok, akit ki kell rekeszteni, akit semmibe kell venni.

- Itt vannak jó fej tanárok? – súgtam oda Bex-nek.

- Nem igazán… - felelte, majd a munkalapjaiba temetkezett.

  Bex igazán furcsa volt. Sokat beszélt, ha úgy hozta az idő, hallgatott, ha nem. Sütött róla, hogy rengeteg sérelem érte életében, amelyeket apró titkokként őrzött a lelkében. Már annyira próbált átlagosnak látszani, hogy túlzottan is látszott, más, mint a többiek. Ő is egy rejtélyt jelentett számomra, hogy megfejtsem a titkait, megismerjem a múltját, de annyira mégsem vonzott, mint Sam. Mikor a gyilkosságokon törtem a fejemet, késztetést éreztem arra, hogy bebizonyítsam, nem Sam a gyilkos. El sem tudtam volna hinni, hogy ő lenne az. Lehetetlen! Az, ahogyan a buszon beszélt, kizárta a gyilkolást. A szülei szegény afrikai gyerekeket támogatnak. Gyilkosnak nevelték volna a fiúkat?

  A német és a fizika óra unalmasan telt. A nyelvérzékem egy földrésszel odébb rejtőzhetett, mint ahogyan a labdaérzékem is, a fizikához pedig egy kicsit sem konyítottam. Nem voltam zseni, ha a hajszárítót bekapcsoltam, nem kezdett el azon járni a fejem, vajon hogyan lehetséges, hogy a hajszárító meleg levegőt fúj? Ebben az egy esetben én is egyszerű voltam, nem bonyolítottam a háztartási készülékek működését. Talán szükség lett volna rá?

  A menzán már nem fogadtak olyan nagy figyelemmel, mint tegnap. A reflektorfények, melyek tegnap még vakító fényükkel világítottak meg, halványodni látszódtak.

- Hogy érzed magad a Princeton gimiben? – kérdezte Nick ledobva a tálcáját mellém.

- Jól, köszi! – mosolyodtam el.

  Ez a vigyor közel sem volt olyan őszinte, amilyet Sam volt képes kiváltani belőlem, de legalább a jókedvet tükrözte.

- Testnevelésed jön, igaz? – kérdezte Liz, az asztal túlsó feléből.

- Igen. – feleltem savanyúan. – Dupla.

- Nem vagy oda a kosárlabdáért. – állapította meg.

- Semmiért, ami gömb alakú. – nevettem.

- Már tegnap észrevettem, hogy bánni sem tudsz velük, de majd ma segítek. Megszerettetem én veled a kosárlabdát!

  Liz mosolyogva rám kacsintott.