Könyv, Film, Reklám szövegek
(vannak amik Stephenie Meyer más könyveiből származnak, de csak pár!)

A bátorság egy ponton túl már őrültség.

Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit.

Ha csak eszembe jutott a hangja, a hipnotikus pillantása, mágneses vonzereje, akkor semmi mást nem akartam, csak vele lenni, most mindjárt. Még akkor is, ha... de erre nem akartam gondolni. Legalábbis nem itt, egymagamban.

Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod, ha ez az álom aztán véget ér.

Az élet és a szerelem megy tovább.

Ez a világ kétségkívül minden világok legjobbja és legrosszabbja - itt vannak a legszebb érzékletek, a legkifinomultabb érzelmek... a legaljasabb vágyak, a legsötétebb tettek. Ennek talán így kell lennie. Talán a mélypontok nélkül a csúcsok sem tudnak olyan magasra nőni.

- És az oroszlán beleszeretett a bárányba... - mormogta. Elnéztem, elrejtve a szemeimet, ahogy megborzongtam az izgalomtól.
- Milyen hülye bárány. -sóhajtottam.
- Milyen beteg, mazoista oroszlán.

Aki örökké élhet...
Annak miért érdemes élnie? 

Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghez vittem, amit elhatároztam - és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt.

Ott van például (...) a féltékenység. Százezer könyvben olvastam róla, láttam, amint a színészek eljátsszák ezer különböző színdarabban és filmben. Azt hittem, erről az érzésről mindent tudok, amit tudni lehet. De egészen megdöbbentett.

Ahogy az arcát megláttam, megdöbbentem - annyira elgyötört, majdhogynem fájdalmas volt, és olyan hihetetlenül vad és gyönyörű, hogy megint fellobbant bennem a vágy, hogy megérintsem. A búcsúszavak a torkomon akadtak.

Valaki fülsiketítően sikoltozott. Sokkolva ébredtem rá, hogy én sikoltok.

A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb.

 "And so the lion fell in love with the lamb... "

 "A halál békés könnyű...Az élet nehezebb."

"Sosem gondolkodtam azon, hogyan szeretnék meghalni. De meghalni valakiért, akit szeretek? Ez jó halálnak tűnik."

"-És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezesen.
-Részegen?
-Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz!"

"Azt hittem,csak álom volt az egész!
-Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni!"

"Before you, Bella, my life was like a moonless night. Very dark, but there were stars—
points of light and reason… And then you shot across my sky like a meteor. Suddenly
everything was on fire; there was brilliancy, there was beauty. When you were gone,
when the meteor had fallen over the horizon, everything went black.... 
/New Moon,Chapter 23.The Truth/

Edward: Tudod, hogy loptam, hazudtam, irigyeltem...az erényem az egyetlen dolog, amim maradt.
Bella: Én is mindig hazudok.
Edward: Igen, de te olyan rosszul hazudsz, hogy az nem igazán számít. Senki nem hisz neked.

Bella:"Esküszöm, hogy vigyázok magamra! Például ma este, amikor mosni fogok. Elvégre egy ilyen nagymosás rengeteg veszéllyel jár!" Edward: "Ne fulladj bele a mosógépbe!" 

...most is szinte bizsergett a bőröm a tudattól, hogy Edward ott ül mellettem, olyan közel, hogy akár megérinthetném, és mégis olyan távol, mintha csak a képzeletemben élne. 

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját. 

Nem csodálom, ha olyasmit hallottál, aminek nem örültél. Tudod, azt mondják, a hallgatózóknak már csak ez a sorsa.

Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat. 

...nem éreztem semmi mást, csak fájdalmat, amiért őt szenvedni látom. 

Ide-oda hányódtam a remény és a félelem között: a remény olyan heves volt, hogy már fájt, a félelem azonban alattomban kikezdte az elszántságomat. 

Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra ahhoz, sem hogy képes lennék azt tenni, ami helyes.

Ha valaki halhatatlan, az, úgy látszik, végtelen türelemmel is rendelkezik.

Csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott.

Vele az idő és a tér egyetlen zavaros ködbe folyt össze mindahányszor, és én mindkettőről teljesen megfeledkeztem.

"Sleep, my Bella. Dream happy dreams. You are the only one, who has ever touched my heart. It will always be yours. Sleep, my only love."  
/Eclipse, chapter 8. Temper/

"I love him. Not because he's beautiful or because he's rich!" I spat the word at Jacob. "I'd much rather he weren't either one. It would even out the gap between us just a little bit-because he'd still be the most loving and unselfish and brilliant and decent person I've ever met. Of course I love him. How hard is that to understand?"
/Eclipse, chapter 4., Nature/
KÖszi:Dórinak [x]

Milyen ironikus, az emberek fejlődnek, a bizalmuk a tudományban van, és ez irányítja a világukat, több dolgot is felfedeznek. Még mindig hitetlenek a természetfelettivel kapcsolatban, de ha elég erős lesz a technológiájuk, ők valóban túl sokat kutatnak és fenyegetést jelenthet számunkra, akár el is pusztíthatják néhányunkat.

 Volt egyfajta sablon az életemben. Sosem voltam elég erős, hogy foglalkozzam azokkal a dolgokkal, amik az irányításomon kívül estek; hogy megküzdjek az ellenségekkel, vagy elüldözzem őket; hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni, az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. Eléggé felkészült voltam ebből a szempontból. Elégnek kell lennie mára. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.

Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Csak naplementéig lehettem biztos benne, hogy itt marad velem. Mint a tündérmesékben, amikor elérkezik az a pont, ahol megtörik a varázs.

Bárhol is legyen, számomra a pokol az a hely, ahol nem vagy velem.

Olyan hamar visszajövök, hogy nem is lesz időd hiányolni. Vigyázz a szívemre - veled hagytam.

Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját.

Pontosan elég vagy ahhoz, hogy örökké és megmásíthatatlanul magadhoz láncolj.

Elvégre is hányféleképpen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?

Senki sem kíván reflektorfényben lenni, amikor épp hasra esik.

Az a tudat vigasztalt, hogy ha már meg kell halnom, olyasvalaki helyett halok meg, akit szeretek. Nemes célért, éppenséggel. És ez azért számít valamit.

Előtted az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de volt néhány csillag - néhány fénypont... okok az életre... És aztán keresztülsuhantál az égen, mint egy meteor. Hirtelen minden lángra lobbant, ragyogás töltötte be az eget, szépség. Amikor elmentél, amikor a meteor lezuhant, minden elsötétedett. Semmi sem változott, de szememet elvakította a fény, és nem láttam csillagokat többé, és már semminek sem volt értelme.

Minden apa álma, hogy a lánya elkerül a háztól, mielőtt istenigazában beindulnának a hormonjai.

És azzal újra két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.

Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyelleném.

Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.

Csak naplementéig lehettem biztos benne, hogy itt marad velem. Mint a tündérmesékben, amikor elérkezik az a pont, ahol megtörik a varázs.

Valahányszor hideg keze megérintett, a szívem mindig meglódult. Két ilyen alkalommal láttam valamit az arcán, ami arra vallott, hogy képes meghallani a szívverésemet.

Bárhol is legyen, számomra a pokol az a hely, ahol nem vagy velem.

Volt egyfajta sablon az életemben. Sosem voltam elég erős, hogy foglalkozzam azokkal a dolgokkal, amik az irányításomon kívül estek; hogy megküzdjek az ellenségekkel, vagy elüldözzem őket; hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni, az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem. Eléggé felkészült voltam ebből a szempontból. Elégnek kell lennie mára. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.

Milyen ironikus, az emberek fejlődnek, a bizalmuk a tudományban van, és ez irányítja a világukat, több dolgot is felfedeznek. Még mindig hitetlenek a természetfelettivel kapcsolatban, de ha elég erős lesz a technológiájuk, ők valóban túl sokat kutatnak és fenyegetést jelenthet számunkra, akár el is pusztíthatják néhányunkat.

Így inkább Júlián gondolkodtam még egy kicsit. Vajon mit csinált volna, ha Rómeó faképnél hagyja, nem azért mert száműzik a városból, hanem mert egyszerűen megunja őt? Vagy mondjuk Rozália alaposan lehordja, és ettől Rómeó meggondolja magát? Vagy nem veszi feleségül Júliát, hanem egyszerűen kereket old? Úgy véltem, tudom, mit érzett volna akkor Júlia.

Ha már úgyis a pokolba kell mennem, akkor legalább csináljam rendesen.

Az idő múlik: még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik.

El sem tudtam képzelni, hogy létezhet még olyan dolog a világon, amitől nekem félnem kellene - fizikai dolgoktól semmiképpen. Ez az egyik előnye annak, ha az ember mindent elveszített.

Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotva élén táncolnék.

Tudtomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.

Egy dolgot alaposan megtanultam - és ez a tudás átitatott a csontom velejéig, a fejem búbjától a sarkamig, üres mellkasom legmélyéig -, hogy a szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.

Nem tartottam számon a napokat - nem volt rá semmi okom. Amennyire csak lehet, igyekeztem a jelenben élni, ahol nincs sem lassan halványuló múlt, sem gyorsan közeledő jövő.

Amint megszeretsz valakit, többé nem tudsz logikusan gondolkodni róla.

Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. Márpedig most boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tűnt belehalni.

Tovább gondolkodtam Júlián. Azon tűnődtem, hogy mit tett volna, ha Rómeó elhagyja, de nem azért, mert száműzték, hanem azért, mert már nem szerette. Mi lett volna, ha Rosalind adott volna neki egy esélyt, és ő meggondolja magát? És mi lett volna, ha ahelyett, hogy feleségül veszi Júliát, csak szimplán eltűnik? Azt hiszem, tudom, hogy Júlia hogy érezte volna magát.

Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.

Mi van akkor, ha azt hiszed, valami úgy van, ahogy gondolod, de óriási tévedésben vagy? Mi van, ha olyan makacsul hiszel az igazadban, hogy az igazságot még csak fontolóra sem veszed? El tudod-e nyomni az igazságot, vagy az valahogy mégis megpróbál a felszínre törni?

Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.

Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!

Az én napom te vagy a felhők fölött. Tudom kezelni a felhőket, de nem tudok megbirkózni egy napfogyatkozással.

A szerelem erőt ad valakinek, hogy összetörjön téged. Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve.

Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba.

Én választottam az életem - most el akarom kezdeni élni.

Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan.

Sokkal... okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled.

Soha nem tudhatod, mennyi időd van még. A szememből csorgó könnyek mindkettőnk könnyei voltak.

Semmi nem űzi el úgy az álmot, mint egy megoldatlan rejtély.

Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.

Őrizd a percet! Mert ami eljön, az el is múlik, ezt a halandók tudják csak igazán.

Nekem te vagy az életem. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, aminek az elvesztése fájdalmat okozna.

Merj álmodni! Az álmok nem fogynak el.

Te vagy az egyetlen, aki elérte szívemet. Örökké a tiéd lesz.

Kétségbeesetten megpróbáltam addig nyújtani, csavargatni az igazságot, míg úgy el nem görbült, hogy már hazugság lett belőle.